Beküldte ulaszlo -
A Kis-tó szörnye
Ez az eset, amit most elmesélek, Monoron történt nem is olyan régen.
Mesém a város kedvelt taváról szól, ahová minden délután sok család kilátogat.
A gyerekek iskola után a tónál gyülekeznek, fogócskáznak, kacsákat etetnek, kutyát sétáltatnak, sárkányt eregetnek, ha éppen szeles az időjárás. Hétvégenként még vattacukrot is lehet kapni, öt féle ízben. Nekem az epresrágógumi ízű a kedvencem. Abból minden szombaton megeszek kettőt a barátaimmal.
Múlt szerdán például hajókiállítás volt, a hajókat rátették a vízre, és nézték milyen gyorsan siklanak a vízen. Amikor már majdnem beért az egyik hajó a célba, a vízből bugyborékolás hallatszott, és előbukkant egy hatalmas vízi szörny. Az emberek sikoltoztak, kiabáltak, botokkal dobálták a szörnyet, és körbe-körbe szaladgáltak.
Az eset után az emberek bármerre mentek, csak a rejtélyes vízi állatról beszéltek.
A postán, a főtéren, a kisboltnál, de még a vasútállomáson is csak a szörnyről lehetett hallani. A gyerekek nem mertek egyedül hazamenni az iskolából, az alsósok féltek este elaludni a saját szobájukban, mert attól rettegtek, hogy amint elalszanak, jön a szörny, és leharapja a fejüket. Az óvodás gyerekek nem mertek kimenni játszani az udvarra, csakis a szüleikkel. Pár nap telt el, és már senki sem volt az utcákon. Monor város szép tava teljesen elnéptelenedett. A kacsák éheztek, mert nem etette őket senki.
Egy őszi délután még a szörny is kimerészkedett a tópartra. Bánatában egy kavicsot rugdosott, és egy dalt dudorászott:
Végig mentem az utcán, a monori fő utcán,
És nem találtam senki mást, csak egy katicát!
Jött a rendőr döcögött, a szívem csakúgy lötyögött….
trallala trallala……tirim taram pampampam.
Az ötödikes Fanni, aki a Jászai iskolába jár, éppen kiment megetetni a kutyáját, Bolhást. Egyszer csak halk éneklést hallott a tó felől. Először azt gondolta magában, hogy ő biztos nem megy oda, már szalad is be az anyukájához. Izgatottan berohant a házba, de nem szólt erről senkinek. Amikor mindenki elaludt, mégis kimerészkedett az utcára, és elbújt egy terebélyes fa mögött. Onnan figyelte remegve, mi történik a tónál. Minden percben közelebb ment. Már csak három-négy méter volt Fanni és a szörny között. Az állat kezdte hallani és érezni, hogy valaki közeledik. De még nem fordult meg. Aztán egy hirtelen mozdulattal megfordult, és a lélegzete is elállt.
Fanni összeszedte minden bátorságát, és ő kezdte el a társalgást.
- Szia! Én Fanni vagyok, és te?
A szörny nem szólt semmit egy jó ideig, csak hunyorgott. De aztán mégis válaszolt.
- Szia, engem úgy hívnak, hogy Fogatlan. Még soha nem láttam ilyen közelről embert.
A kislány félig magához térve megkérdezte.
- Tényleg?
- Hááát! Azaz igazság, hogy én itt élek a tó alján már vagy 146 éve, csak még sosem mutatkoztam emberek előtt.
- Hű! Az már jó sok év!
- Igen! Mi, szörnyek akár kétszáz évig is elélünk. Fanni, én szeretném megkérdezni, hogy miért nem jöttök ki a tóhoz úgy, mint régen? Csak arra tudok gondolni, hogy miattam, és emiatt nagyon szomorú leszek.
- Hát, öööö, igen, mert nagyon megijedtünk tőled!
- Tőlem? De miért?
- Mert azt hittük, hogy emberevő vagy!
Erre a szörny hangosan kacagni kezdett.
- Emberevő? De hiszen én hínárt eszem, nem embert!
Fanni és Fogatlan összebarátkoztak. Ha nem hiszed el, akkor gyere ki ma este 10 órakor a Kis-tóhoz, és te is találkozhatsz Fogatlannal! De ne félj, mert tényleg barátságos kis szörny!
írta:
Jánosovits Luca
Jászai Mari Általános Iskola
4.a