Back to top

Illési Fanni: A Strázsa-hegy szíve

 


Illési Fanni

József Attila Gimnázium és Közgazdasági Szakgimnázium

  10.b

 

A Strázsa-hegy szíve

 

    Élt hegyeken, dombokon túl egy árva lány. Az élet kigúnyolta, megalázta őt, de ez a lány, kit Annának hívtak, tűrte csendesen. Nem haragudott, nem vádolt senkit, de lelke mélyén a szomorúság és fájdalom virága kezdett nyílni.

    Messzi dombok között egy Strázsa-hegy nevű helyen élt egy szép kedves kis lány. A környéken szőlővel foglalkoztak, melynek finom édes íze messziről híres volt. Ősszel, szüret idején távoli honból is jártak ide emberek, hogy megízlelhessék eme finom gyümölcsöt, melyet Föld anya ajándékozott e vidéknek. De nem csak emberek, fura lények is jártak ide a hegyre. Éjjelente tündérek, manók és olykor-olykor koboldok is eljöttek, hogy titokban egy-egy szem szőlőszemet megízlelhessenek.

Annának a szőlősgazdák azt a feladatot adták, hogy őszi időben strázsálja, őrizze a szőlőt. Így a leány éjjelente fáklyával a kezében járta a sorokat. Kicsit félt, de muszáj volt, hiszen élnie kellett valamiből.

Egy nap arra lett figyelmes éjféltájban, hogy valami furcsa zajt hall az egyik szőlőtő közelében. Ijedtében odavilágított. Döbbentem hőkölt hátra. Egy aprócska öreg, rongyos öltözetű emberkét látott, ahogy jóízűen eszegette a szemeket.

- Megállj, te pernahajder, másét elvenni nem szabad!! - kiáltott rá Anna.

- Ne bánts, kérlek, hibáztam, de ez a ti hibátok, embereké! - mondta vádlóan a kis kobold, majd folytatta. - Míg ti, emberek nem jöttetek ide, gyönyörű tölgyesekben élhettem én, Perpeluké, de ti emberek mohón tönkretettetek mindent, ami számomra szép és jó volt. Fájdalmam, mint könnycseppek az esőben szétfolytak és csörgő patakként eltűntek,  s véle a szívem is elveszett. Egyetlen vigaszom ez a néhány szem szőlő. Zamatában érzem a régi élményeket.

- Sajnálom! - szólt Anna. - Mit tudnék tenni érted? - kérdezte Perpelukét.

- Hát...egy valamit meg tudnál értem tenni... A szívemet, a szívemet hozd vissza nekem! Akkor megbékélve kelhetnék át a vöröslő folyón, s békében hagyom a szőlőket is.

Anna, így nem tehetett mást, még aznap elindult, hogy megkeresse Perpeluké szívét. Három nap, három éjjel vándorolt hegyeken, völgyeken, pusztákon át.

Benézett kövek alá, kérdezte az erdő állatait, az erdő vándorát, de senki sem tudta megmondani, hol lelheti Perpeluké szívét.

Egy reggel, mikor fáradtan, reszketve, dideregve ült le egy patak partján egy sziklára, nyikorgásra, kopogásra lett figyelmes. Felnézett, és látta, hogy nem messze tőle egy bányász nyitja ki a táró bejáratát, melyet vörösfenyő ágai rejtettek el az idegenek elöl.

- Jó reggelt vájár uram, kérdezhetnék valamit? - szólította meg Anna félénken az öregedő, ősz hajú bányászt.

- Aki ilyen szépen, illedelmesen tud köszönni, annak mindig rendelkezésre állok. Miben segíthetek? - kérdezte az öreg.

- Nemrég találkoztam egy kicsi szomorú kobolddal, aki soha nem térhet vissza otthonába, soha nem lehet boldog, míg szívét vissza nem kaphatja - szólt Anna.

- Véletlenül nem Perpelukéról van szó? - kérdezte a bányász.

- De bizony ő az! - kiáltott fel a lány. – Kérlek, segíts nekünk, ha ő megkapja a szívét, akkor meg tudom menteni a termést az emberek számára! - kérlelte a lány a bányászt.

- Hát nem bánom, megmutatom neked is, úgy is teher volt számomra itt őrizgetni - s azzal el is indult a táróba. A bányász lámpát gyújtott, s azzal a sötétségbe indultak. Szerencsére az üreg megtelt sárgás fénnyel, mely melegséggel töltötte el a rideg falakat. Amint egyre beljebb mentek, az öreg bányász elmesélte, miként került hozzá a kis kobold szíve.

- Egy reggel, miként te is, ott didergett a táró ajtaja előtt. Nagyon megsajnáltam, enni, inni adtam neki. Sőt beengedtem az üregbe. Még Perpeluké is elcsodálkozott a csodálatosan csillogó falakon. Megállt, megkért, hogy szeretné elrejteni egyetlen egy kincsét. Így is tett, majd eltűnt - mesélte a bányász.

Míg a bányász mesélt a lánynak, megérkeztek egy csillogó, káprázatos helyre, ami hol magasabb, hol alacsonyabb volt az eddigieknél. A lámpa fénye milliónyi apró lilás, kékes ragyogással verte vissza a tűz fényét, mintha az éjszaka csillagainak ragyogása lett volna. Az egész helyiséget belepte ez a furcsa, bíboros szín.

– Itt is lennénk, ha türelmesen keresed, megtalálod.

A lány végignézett a helyiségen, megérintette a ragyogó csillogást. Ekkor vette észre, hogy egy csodálatos lila kőben valami ott vöröslött. Szíve hevesen vert. Felemelte a kristályt, amely még fényesebben izzott a lámpa fényében. Anna alig kapott levegőt az izgalomtól. Nyugtalansága örömbe ment át. Elindult a kristállyal a kezében. Fájdalmas boldogság suhant át a lelkén, mire kiért a napfényre. Ránézett szerzeményére, és várta a csodát. Csiszolta, simogatta, ütögette a kristályt. Mindhiába. Perpeluké szíve bent ragadt az ásványban.

Anna kétségbeesetten magához szorította. Átélte hánytatott sorsát, ölelés nélküli életét, a szeretetlenséget, átsuhant rajta élete, mikor mindenki csodabogárként nézett rá megvetően, kétkedve. Elkezdett sírni, hiszen fájdalma átjárta testét, és feltört lelkéből a fájdalom. A könnycseppek ráhullottak a lila kőre. Eleredt az eső is, végig csorgott arcán, bevonta, ölelte. Ebben a pillanatban megnyílt a kő, hirtelen ezernyi apró lepke szállt az ég felé magával ragadva a kicsi dobbanó szívét...

    S mi történt ezután, már senki sem tudja. Talán csak az öreg bányász, de ő szótlan maradt. S amikor a szüret idején Monoron felnézünk az égre, láthatjuk a színes hajnalban Anna és Perpeluké csodás szívének ragyogását, a bíboros felhőket, érezhetjük azt az örömet, melyet két kivetett léleknek a sok-sok fájdalma végre megnyugvásra talált. A pitymallat minden öröme, a megújulás élménye a szüretelőkkel volt. A lilás must, a szőlő túlcsorduló zamata, a lány mosolya egybefolyt. Talán Anna boldog könnye, Perpeluké szívének lüktetése a monori kövidinka bora....